Anne-Dauphine Julliand: Két kis lábnyom a homokban

"Egy anya vallomása"

A könyvet az Írásaim tárháza blog szerkesztőjének hatására olvastam el. Az ő értékelése teljesen megfogott, és nem engedett el. Az egyik nap megkérdezte, hogy elküldje-e postán a könyvet, így került hozzám az ő példánya, és formált át az olvasás végére. Szomorú és egyben példamutató Anne-Dauphine Julliand regénye, illetve vallomása, mert a műben leírt a sok szörnyűség vele történet meg. 

Fülszöveg:

A regény témája egy anya hősies küzdelme, hogy boldoggá tegye beteg lánya rövidke életét. A szerző egyes szám első személyben írja le annak a két évnek a történetét, amelyben családja – férje, az idősebb fiútestvér, a nagyszülők – és sok segítőkész orvos, ápoló támogatásával végigkíséri kislánya súlyos genetikai betegségének lefolyását, miközben megszületik harmadik gyermeke, aki szintén örökölte a betegséget, de már születésétől fogva kezeléseket kap a folyamat megállítása, illetve lassítása érdekében.

Értékelésem: 5/5

A könyv egészét ez az idézet tudná a legjobban összefoglalni:

„A boldogság néha sok kicsi darabból áll össze, sok apró, sőt, miniatűr darabból.”

Nem szépítette a könyv az igazságot, az olvasó szemébe mondta kerek-perec, hogy nincs remény a gyógyulásra, csak szebbé tehető a hátralévő idő. Már az első oldalon találkoztam a közelgő halál érzésével. Elképzelni sem tudom, hogy min mehet keresztül ez az anya, akinek az alig két éves kislánya halálra van ítélve, és az éppen megszületett kisbabájára is hasonló jövő vár. Hogyan tud erős maradni ebben a képtelen helyzetben? Ilyenkor mutatkozik meg az anyukák ereje, mindennél és mindenkinél erősebbek, ha a gyermekeikről van szó, nem ismernek lehetetlent. Vannak pillanatok, amikor eszembe jut, hogy pár éven belül talán már én is anyuka leszek, és várakozással teli kilenc hónap vár majd rám, bizonyára az is eszembe fog jutni, hogy a kisbabám egészséges lesz-e vagy sem. Ilyen gondolatok után kicsit jobban belelátok talán a könyvben szereplő édesanya világába.

Ez a könyv a maga 270 oldalával formálta át a világomat, elég sok minden átértékelődött bennem az anyasággal kapcsolatban.

Hihetetlen Thaïs, a két éves kislány mennyire felnőttként viselte a betegségét, amiből tudta, hogy nem gyógyulhat meg. Kellő erőt adva a családjának, megmutatta, hogy nem az a fontos, hogy későbbiekben milyen jövő előtt áll, hanem a pillanatnyi boldogság a kulcsa mindennek. A betegség előrehaladtával minden érzékszervét elvesztette, és magatehetetlenné vált, de nem adta fel az életet. Melyik felnőtt lenne erre képes? Egyik sem! 

Azylis élete sem könnyebb nővéréénél, hiszen az ő feje felett is ott lebeg a halál. Születése után már diagnosztizálták nála a betegséget. Élete kórházakkal, kezelésekkel és aggódással indult. A könyv végén nem egyértelmű, hogy kifelé forduló lábujja egy újabb kálváriát indít-e el a család életében. 

Nem tudok szó nélkül elmenni a szülők, a család mellett. Kitartanak egymás mellett, reménykednek, és emellett élni próbálják a hétköznapi életüket, dolgoznak, és egészséges fiukat nevelik. Neki szintén nem könnyű így élnie, hogy a szeretett húgainak a közelébe sem mehet, nem játszhat velük, nem simogathatja meg őket, de ezek ellenére is szereti őket. Ők egy igazi példamutató család.

Összességében ez a könyv ráébreszti az olvasót, hogy a szeretet minden akadályt képes leküzdeni, csak hinni kell benne. A mű egy anya szívszorító vallomását tárja elénk, se többet, se kevesebbet. Bennem elég sok minden átértékelődött a könyv hatására. Jobban észreveszem az élet apró örömeit, nem azt nézem, hogy mi hiányzik még számomra, hanem azt, hogy mim van, és azzal megelégszem.